Petőfi költészetének gyakori témái közé tartoznak a tájversek, melyek hazafiasságot tükröznek.
Petőfi tájleíró költészete a természet megfigyelésén és az érzések átadásán alapul. Verseiben a természetet nemcsak leírja, hanem életre kelti, megidézi azokat az érzéseket és hangulatokat, amelyeket a táj ad neki. Személyes élményeit is belefűzi verseibe, így egy egész életrajzi mozaikot kapunk az adott tájról.
Az Alföld tájait ábrázoló verseiben például megjelennek a puszta melankóliája, a sivatagi kietlenség, a szélviharok, a nyári meleg, a kopár homokos vidék és az ég végtelenjének látványa. Az erdélyi hegyekben jártakor a hegyeket, a fenyők zúgását, az erdő mélyén hallatszó patak csobogását és a hófehér havasok látványát írja le.
Petőfi tájleíró költészete nemcsak az érzékeknek szól, hanem a lelki állapotokat is megjeleníti. Verseiben gyakran jelennek meg a magány, a szomorúság, a reménytelenség, de ugyanakkor a boldogság, az öröm és a szeretet is.
A tájleíró költészet az epika és a líra határán áll: a táj bemutatása mellett a költő a tájhoz fűződő érzéseit, gondolatait, viszonyát is megmutatja. Petőfi elsőként fedezi fel a líra számára a magyar róna szépségeit.
Az alföld (1844 nyár)
Vallomás a szülőföld szépségről, szeretetéről
Kéttényezős, újszerű szemlélet: szülőhelyhez való kötődés + szabadság
A puszta, télen
Forradalmi látomásköltészet és tájleíró költészet ötvözete
E versben a költői lélek ugyanis összeforr a korláttalan alföldi tájjal és benne önmagára és a szabadságra talál